A jégkorong az egy komoly sport. Van benne egy rakás vas, meg egyéb hegyes dolgok, így aztán még a bírónak is van sisakja. Kell hozzá speciális pálya, felszerelés, szóval egyáltalán nem olyan, mint a foci, hogy kezdetnek egy labda is elég.

A fent említett tulajdonságokból adódóan aztán egyenesen következik, hogy a hoki (nálunk fele csak így nevezik, mert a gyepen futball vagy legelés folyik) látványosabb sport (szerintem, teszem hozzá, hiszen ez ízlés dolga) és komolyabb hozzáállást igényel szervezői részről. Reálisabb minden intézmény, hisz jobban kell alkalmazkodnia a domborzati formákhoz. Ennek ékes példája a MOL Liga, ahol ugyebár magyarországi és környékbeli (ha jól tudom, idén is csak romániai, de ez nem a szervezőkön múlott) csapatok vesznek részt, hogy egy színvonalasabb bajnokságot hozzanak össze.

Semmi kivetnivaló nincs benne, bár érdekes, hogy a legjobb magyar csapat évek óta inkább az „osztrák” bajnokságban játszik többet, mint a „magyarban”. Lényeg, hogy mindenki a saját szintjéhez képest fejlődjön. Ennek mond valamelyest ellen a következő román bajnokság, ahol azért lesz hat csapat, hogy ne legyen csak négy. A három nagy (Csíkszereda, Brassó és Bukarest) megkönyörült a három kisebben (Gyergyó, Galac és még egy bukaresti), és megígérték, hogy játszanak néhányat az alapszakaszban is, hogy nagyon senki se menjen tönkre. Kedves tőlük, és ezt most minden irónia nélkül mondom.

Szóval az ilyen időkben, amikor az a tendencia, hogy mindenki magához valóval mérkőzzön, érdekes kérdéseket vet fel az új állampolgársági törvény. A magyar jégkorong válogatott egyértelműen jobb, mint a román, nem csak azért az egy A-divíziós szereplés miatt, hanem úgy egyáltalán. A román válogatott háromnegyedét csíki vagy környékbeli székely legények teszik ki, mióta az eszemet tudom. Nem tudom hánynak volna közülük helye a magyar válogatottban, jelenleg valószínűleg nem soknak, de az az érzésem, hogy egy esetleges jobb generáció java szívesen öltené majd magára a címeres mezt.

A román válogatott pedig teljes erőből elindulhat a lejtőn. Az a néhány csapat maroknyi román játékosa, és esetleg néhány olyan erdélyi magyar, akinek amúgy sem sikerülni bekerülni a magyar válogatottba, valljuk be, nem egy túl fényes jövő. Sportolóként sajnálom őket, de csapatként nem, mert sosem tudtam velük azonosulni. Én már csak ilyen régimódi vagyok...

Ami pedig az autonómiánkat illeti, hát hogy is mondjam, szép dolog egy Székely jégkorong válogatottról (és ebben a sportban álltunk a legközelebb hozzá) álmodozni, de az annyira bizonytalan, és annyira távoli, hogy okosabbnak tartom így. És remélem nem irredentizmus azzal zárni, hogy részemről hatalmas sportgeopolitikai pluszpont Magyarországnak, főleg ha szándékos volt.

Ugye szándékos volt?

Olvasom, hogy otthonról nem küldenek csomagot, vagy ha igen, akkor kisebbet. Olvasom, szomorú, de azért mégsem tudok elkeseredni, mert mióta kimásztam az oktatás, majd később a felsőoktatás csebréből is, valahogy olyan távolinak tűnik az egész. De azért kultúrát még mindig fogyasztok, és továbbra is fogyasztanék, szóval tőlem nem kell sajnálni azt a támogatást.

A késés okának persze mindent el tudok képzelni. Teljesen hihető, ha a leköszönő MSZP megpróbált tekerni néhány utolsót a csapokon, de az is, ha új fiúknak nem akaródzik adakozni. Sőt, még azt is elhiszem, hogy adnának ők, csak félnek, hogy nem jó helyre jutna. Ahogy mondani szokták, az élet attól szép, hogy bármi megtörténhet, és attól csúnya, hogy meg is történik. Hát ez van, azazhogy pénz nincs, de majd lesz állampolgárság. De arról még lesz szó később.

A végvári vitézekről tanulhattál az iskolában. Ők voltak azok a katonák, akik a magyar határ menti várakban védték az országot a törököktől. A legismertebb közülük egy bizonyos Balassi Bálint nevezetű, részint mert a neve alliterál, részint pedig azért, mert költeményei túlélték szerény személyét.

Telt-múlt az idő, először a törökök húzódtak vissza, aztán a határok is. Kardra és ágyúkra már nincs szükség, de védeni azért még van mit, főleg amikor arra gondolunk, hogy nyelvében él a nemzet. Vannak nyelvi szigetekeink erre-arra, amelyeket ezentúl én váraknak fogok nevezni a fent elkezdett párhuzam kedvéért. Sokadmagammal élek a legnagyobb keleti vár legnagyobb (és legveszélyeztetettebb) nyugati bástyájában, körülbelül ott, ahová azt a piros pöttyöt raktam:

Szóval egy kortárs végvári vitéz mindennapjai lesz a téma, néha az evés-ivás, néha segélykiáltás. A duplavé használata szimbolikus, egyike az okoknak, hogy nem igazán van jogom egy napon emlegetni magam az igazi végvári vitézekkel, hiszen ez "csak" amolyan szoft vitézkedés, és hát mi fejezhetné ki a szoftságot jobban manapság, mint a három duplavé.