A végvári vitézekről tanulhattál az iskolában. Ők voltak azok a katonák, akik a magyar határ menti várakban védték az országot a törököktől. A legismertebb közülük egy bizonyos Balassi Bálint nevezetű, részint mert a neve alliterál, részint pedig azért, mert költeményei túlélték szerény személyét.

Telt-múlt az idő, először a törökök húzódtak vissza, aztán a határok is. Kardra és ágyúkra már nincs szükség, de védeni azért még van mit, főleg amikor arra gondolunk, hogy nyelvében él a nemzet. Vannak nyelvi szigetekeink erre-arra, amelyeket ezentúl én váraknak fogok nevezni a fent elkezdett párhuzam kedvéért. Sokadmagammal élek a legnagyobb keleti vár legnagyobb (és legveszélyeztetettebb) nyugati bástyájában, körülbelül ott, ahová azt a piros pöttyöt raktam:

Szóval egy kortárs végvári vitéz mindennapjai lesz a téma, néha az evés-ivás, néha segélykiáltás. A duplavé használata szimbolikus, egyike az okoknak, hogy nem igazán van jogom egy napon emlegetni magam az igazi végvári vitézekkel, hiszen ez "csak" amolyan szoft vitézkedés, és hát mi fejezhetné ki a szoftságot jobban manapság, mint a három duplavé.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.